Pénzpatak

Hát megvolt az első "nyaralás". Anyukám társaságával mentünk Pénzpatakra (Eger és Miskolc között, a hegyekben)... ők már többször voltak, de jellemzően szilveszterkor, úgyhogy sokuknak szintén újdonság volt a nyári erdő.
A hely gyönyörű... az erdő közepén egy nagy tisztáson van(nak) az turistaház(ak), ahol megszálltunk. A szobák európai színvonalúak, a konyha meg egyenesen mennyei! Persze képet elfelejtettem készíteni, iába is vittem fényképezőgépet... jellemző!
Két nap is kirándultunk. Szombaton átrándultunk Répáshutára... Máté a fele úton gyalogolt, majd Nana cipelte tovább. Az utolsó szakaszon én cipeltem a hátamon a háti hordozónkban, mert már marha álmos volt szegénykém. Kb. 1 órát lógott rajtam... mikor beültünk egy fogadóba Répáshután, Máté végig a hátamon aludt, Kinga meg evett... elől gyerek, hátul gyerek... szép látány lehetett! Kinga a babaerszényben aludta végig a kirándulást, csak akkor került Nanához, amikor Mátét a hátamra vettem.
Vasárnap rövidített túrát tettünk a környéken, mivel Mátét végig cipelni kellett. Itt vetettük be a csapat férfitagjait... egyikük a nyakába, majd amikor elaludt, az ölébe vette a kicsi fiamat, és egészen az ágyáig vitte, ahol hatalmasat szunyált végül. Mondjuk nem is csodálom, mert az éjszakák persze nem voltak ilyen idilliek.
Első éjszaka szuperül aludt mindkét csemetém, de másnap... felváltva szórakoztattak minket (anyut és engem). Így persze minimálisra csökkent az átaludható órák száma, ami igencsak meglátszott rajtunk másnap.
Azért tényleg nagyon klassz volt a kiruccanás... igaz, kellett egy-két éjszaka itthon, a pihenés kipihenésére!

Éééés Máté a tejmegvonás hatására, ritkábban ugyan, és nem is teljesen magától, de kakilt!
Éééééés nem volt kemény, pedig 4 nap teljesen kimaradt!
Éééééééés közben nem voltak görcsei! Nem napokig készült a nagy tettre, nem is látszott rajta, hogy készül vmire! Remélem ez már haladás!

És Kinga 5 és fél kg!!! Most csütörtökön lesz még csak 7 hetes!!! Mi lesz itt? Meg fogok izmosodni alaposan ;)

Viszont most mindketten taknyosak kicsit.

És Máté sírt, amikor bölcsibe mentek Nanával ma reggel. Nem akart ott maradni. Hát kíváncsi vagyok, mit fog mondani, ha értemegyek délután! Ez vajon a féltékenység a tesó miatt? Vagy ez teljesen normális? Persze a féltékenység is normális... Jó lenne belelátni néha a fejecskéjébe!

Ja, és megvan az új fényképezőgépünk! A kirándulós képek helyett teszek fel néhányat, amik már ezzel készültek!

Családi fotózkodásos miegymás

Hétfőn volt Kardos Zsuzsi barátnőm fotózni! Állati jó képeket csinált!

És még sütit is hozott! Ez aztán a kiszolgálás! Köszi Zsuzsi!!!!

egy "jó kis nap"

Tegnap felhívtam azt a bizonyos dokit. Ismét egy egész más vélemény, bár a korábbiakkal abban megegyezik, hogy ne adjak bolti tejet Máténak. Na de most már rendes, frissen fejt tehéntejet sem ihat! Helyette 3-as tápszert kell adnom, max. napi 2-3 alkalommal. Hát érdekesek lesznek az éjszakák! Na meg az altatások...
Na mindegy, majdcsak túléljük... megint rá kell állnunk arra, hogy éjjel csak vizet lehet inni. Mondjuk kényelmesebb is lesz!
Tegnap megint iszonyú kínszenvedések közepette tudott Máté kakilni. Egyedül voltam itthon a két törpémmel (még jó, hogy nem én vagyok Hófehérke, mert akkor 7 lenne!). Hát kikaptam egy jó kis nyűgös napot!
Délelőtt még jó volt, bár Kinga nem nagyon aludt. Már éjjel is folyamatosan szórakoztatott, mert szegénykémnek alaposan bedugult az orra, és ott röfögött, meg küszködött mellettem. Szóval délelőtt sem aludt, ami csak fokozta a nonkomfortérzetemet a "szuper" éjszaka után. Elég közel voltam a zombisághoz! No de délben elszabadult a pokol! Máté üvöltött, mert jött (volna) a kaki, és próbálta elnyomni a késztetést. Kinga üvöltött, mert hulla fáradt volt, mivel nem aludt! Aztán hosszas küzdelem, és egy kúp után, 1 órára Máté kinyomta a kinyomnivalót... a dobogón a szőnyegre, a vonatsínekre! Irány a fürdőszoba... Máté a kádba... lezuhanyozni az ordító gyereket, ki a kádból, törülköző föl... szőnyegsikálás, sínsikálás... közben Kinga üvölt a teraszon, a babakocsiban. Mátéra pelus, irány az ágy... emeletre föl, maradék 2 korty tej kezébe nyom... iszik (addig is csönd van... az emeleten)... újabb sírás... ígérem, viszek neki gyümölcslevet! Le a konyhába... közben Kinga üvölt... fent csönd van, Kingát vigasztalom... kis cici, majd alvás! Felmegyek, Máté is elaludt... végre teljes a csönd!!!
Anyu hív... mindezt elmesélem... mondja, feküdjek le én is aludni (zombiságom már hallható)!
Még jó, hogy nem tettem, mert Kinga felébredt! Ölembe veszem, ringatom, gép elé ülök... végre alszik egy kicsit.
Ja, közben amikor Peti hívott, hallotta a háttérzajt... végre leesett neki, hogy így telnek a napok itthon! És nekem még NEM hisztisek a gyerekeim! Mi lenne, ha igazán sírósak lennének?
A délután már egész jó volt! Jött Hajni barátnőm babázni (4 gyereke van), aztán szépen lassan hazaszállingózott a család! Kinga ugyan egész nap nyűgös, nemalvós baba volt, de innentől már ez is elviselhetővé vált.
És éjszaka aludt éjféltől 5-ig!
Ma meg Máté bökcsiben. Nagyon jó lenne, ha végre megoldódna a kakiügy! Borzasztó fárasztó mindannyiunknak látni a kis manóm szenvedését testileg-lelkileg egyaránt! Hát még átélni ezt!
Az a baj, hogy a dokik nem igazán tudnak mit kezdeni egy ilyen problémával. És hát egy 2 évesnek megmagyarázni, hogy nyomja ki, mert akkor jobb lesz, és hogy nem is fáj annyira...

Máté és a "szék"

Máté kb. egyéves kora óta küzd a székrekedéssel. Voltunk már talpmasszázson, kapott gyógynövényteát (amiről kiderült, hogy ekkora gyereknek nem szerencsés adni), homeopátiás bogyókat kap, mégsincs jelentős javulás. Volt időszak, amikor átmenetileg jobb lett, de már elmúlt (...engem békává változtatott... de már elmúlt!)
A terhességem, és a tesó születése sem tett túl jót az ÜGY-nek, úgyhogy továbbra is kínlódunk. Mostanra már pontosan tudom, hogy mikor jön a hasfájás, és mikor szorítja vissza sikeresen a belek támadását. Bármilyen okos kisfiú, sajnos az ilyen ösztönös tevékenységeket nem tudom észérvekkel befolyásolni. Hiába mondom neki, hogy ha minden nap jön egy kicsi, akkor kevésbé fog fájni, nem gyűlik össze, nem áll össze kemény golyóvá.... hiába. Azt hiszem ezt ki kell nőnie, nem marad más választásunk. Mindenesetre eldöntöttem, hogy bárki bármit mond, kúpos rásegítést adunk kétnaponta. Hátha javít a helyzeten. Meggyőződésem ugyanis, hogy a fájdalomtól való félelem miatt szorítja vissza. (Szegénykémnek már a popsija néha úgy néz ki, mintha szanaszét kaszabolták volna!) A gyerekorvosunk persze nem tudott használható tanácsot adni. Azért még megkérdezek mást is!
A tegnapi éjszakánk horror volt: mivel Peti Gotthárdra utazott, így egyedül aludtam a két gyerekkel (legalább anyu tudjon pihenni... két zombi mit kezd két elevenséggel?) Máté 9-kor kapott egy fél kúpot, mert már két napja láttam a visszaszorítás jeleit. 10-re sikerült megszülnie... Aztán alvás. 12-kor sírva ébredt, mert görcsölt a pocakja. Éjjel 1-ig "vajúdott", mire meglett az eredmény. Utána annyira elfáradt, hogy hiába fájt még a hasa, elaludt. 4-től 5-ig újabb kínlódás, eredménytelenül, majd alvás 8-ig. Egész délelőtt nyűglődés... azóta is várjuk a folytatást!
Igazából roppant elkeserítő a tehetetlenség! Csak nézem, símogatom, de igazi segítséget nem tudok nyújtani... néha együtt sírunk. Holnap mindenképpen hívom Lénárd Béla barátunkat... hátha ő tud vmi okosat mondani. Azért a 30-40 év alatt, amióta gyerekorvos, csak látott már ilyet!!!
És csak reménykedni tudok, hogy Máténál hamar megoldódik ez a helyzet, és Kinga kimarad az ilyen élményekből!

Máté és Kinga

Amióta itthon vagyunk a kicsi lánnyal, Máté rendszeresen megsimogatja, megölelgeti, és aranyosnak nevezi, meg mondogatja, hogy vigyáz rá. Ha el van kenődve, akkor is sokszor mondja, hogy: Tindához! Van még bennem egy kis félsz, hogy azért viselkedik így, mert azt gondolja, hogy nekünk ez tetszik (ebben persze igaza is van). Nagyon remélem, hogy nem csak elfojtja a féltékenységét! Bár amióta itthon vagyunk, éjszakánként előfordulnak rettentő hisztik... talán így jön ki rajta a feszültség.

Amikor Máté picurka volt, minden időmet vele töltöttem, minden gondolatom az övé volt. Ezt ugye ő meg is szokta, igényli is. Ezért igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne érezze úgy, hogy letaszították a nyeregből, hogy elvesztette a szeretetünket. Már majdnem egy éve jár (ősztől rendszeresen) bölcsibe, heti két nap, kedden, és csütörtökön. Ezen most sem változtattunk semmit, viszont nagyon fontosnak érzem, hogy én menjek érte egyedül, és hazafelé sétáljunk... vagyis legyenek kettesben töltött időszakaink. Ha az első 6 hét eltelik, szeretnék vele eljárni vmilyen különórára is, mint például a Csiri-biri foglalkozás az Almafában... vagy vmi mást csinálunk, de mindenképp kettesben. Amikor szoptatom vagy pelenkázom Kingát, igyekszem Mátéval beszélgetni, rá figyelni. Éjjel ő is átjöhet hozzánk aludni, ha akar (Kinga velünk alszik). Reggel ugyan nagyon fárasztó, hogy Máté korán fönn van, és rugdos mindenkit, ahogy nyűglődik... meg ráfekszik Kingára, és macerálja (a kicsi lány nagyon edzett lesz), de még ez is belefér, és érthető... talán itt is kitör egy kicsit a féltékenység.
Rettegek, hogy ha egy szobában fognak már aludni, Máté bemászik a kiságyba Kingához, és pusztán szeretetből csinál vmi életveszélyeset. Ezt vajon hogy lehet kivédeni?
Arról nem is beszélve, hogy "neadjisten" NEM szeretetből csinál vmit... Na de ebbe nem is merek belegondolni!
Egy szó, mint száz, Máté egyenlőre nagyon jól fogadta a kistesót, és nagyon remélem, hogy ezt a viszonyt nem sikerül elrontanunk.
Na és mi van Kingával!? Sokat töprengek azon, hogy amíg mi Máté érzelmeit, lelkivilágát féltjük, addig Kingával nem is foglalkozunk. Neki nem járna ugyanolyan bánásmód, mint a bátyjának? Csak azért, mert ő született később? Amikor Máté megszületett, őt mindenki elhalmozta ajándékokkal. Most, hogy Kinga világra jött, jóformán semmit sem kapott (tisztelet a kivételnek)... Ez így van rendjén? Attól mert ő a második, már nem éppolyan csoda az érkezése? Őt már nem kell legalább annyira ünnepelni?
Lehet, hogy túldramatizálom a helyzetet, és nem is látom reálisan, mégis kicsit így érzem néha.
Ugyanakkor Kinga nem fogja tudni, hogy milyen volt egyetlen gyereknek lenni. Ő ezt fogja megszokni... hogy mindig osztozkodni kell vkivel anyán (és persze apán), és minden máson is. Ő nem fogja tudni, hogy Mátéra mennyi időt szántunk, és mennyi idő jut rá. Neki az lesz a természetes, ahogy és amennyit vele foglalkozunk, és nem lesz kérdés (remélem), hogy miért nem kap többet? Hiszen ő is a maximumot fogja kapni... az adott pillanat maximumát.
Máté viszont tudja, hogy milyen volt egyetlen gyereknek lenni. Ő nem azt szokta meg, hogy mindig osztozkodni kell vkivel anyán (és persze apán), és minden máson is. Ő tudja, hogy Kinga születése előtt mennyi időt szántunk rá, és mennyi jut rá most. Neki nem az lesz a természetes, ahogy és amennyit vele most foglalkozunk, és lehet hogy kérdés lesz, hogy miért nem kap többet? Pedig ő is a maximumot fogja kapni... az adott pillanat maximumát.

Nehéz gondolatok, amikbe talán jobb nem is belegondolni. Vagy inkább jó belegondolni, átrágni magunkat rajtuk, majd gyorsan elfelejteni mindent, hogy normálisan, félelmektől és előítéletektől mentesen, vidáman tudjuk felnevelni a gyermekeinket... hiszen ez a cél!

Na jó, ez egy kicsit csöpögős lett a végére... :)

Kinga jön

Kingával egészen más volt a pocakos lét, mint annak idején Mátéval.

Az első terhesség csupa várakozás, izgalom... nagyon szerettem azt az állapotot! Nem azt mondom, hogy ez a mostani nem volt jó, de időnként terhes voltam igazán. És folyamatos lelkiismeretfurdalás gyötört, hogy Máténak már a pocakomban énekelgettem, dédelgettem, míg Kingával szinte nem is foglalkoztam... hiszen Mátéval foglalkoztam. 8-9 hónapig azon gyötrődtem, hogy tudom-e majd Kingát is legalább annyira szeretni, mint a bátyját!? Jelentem, igen!
No, de ne szaladjunk ennyire előre!

Kingával is minden rendben ment a terhesség alatt. Az utolsó hónapban kaptunk egy szívhanghallgató készüléket, amivel időnként behallgatóztunk Mátéval a pocaklakóhoz.

Aztán meg csak vártunk, vártunk, vártunk. Nekem már kezdett minden nagyon nyűgös, és nehézkes lenni. Utáltam, hogy nem tudok rendesen játszani az én imádott kicsi fiammal, hogy mindent másnak kell csinálnia helyettem, mert mindenem fáj, és hamar elfáradok. A Kovács László utca végéig tudtam csak elsétálni, és a végére már csak vonszoltam magam. Na ez azért leginkább a 8. hónapra volt jellemző, amikor is Kinga ráült egy idegre odabent, amitől alig tudtam járni. A 9. hónap ennél sokkal jobb volt... a kisasszony volt olyan kegyes, és odébb mászott. A vége felé már egész jól voltam:)!
A szüléstől viszont nagyon féltem. Mátéval nem minden úgy sikerült, ahogy azt megálmodtam, és hát valljuk be, egy császármetszés után megvan a rizikója a hüvelyi szülésnek. A félelmemet tovább növelte, hogy tudtam, semmiféle fájdalomcsillapítót nem kaphatok, hiszen előfordulhat, hogy nem érzem meg, amint elpattan vhol a régi heg, aminek nagyon csúnya vége is lehetett volna. Tehát mindenféle parával felszerelkezve indultam neki az újabb kalandnak.
Azonban, mint tudjuk, baba bent még nem maradt, így hát sokféle módon próbáltuk meg kicsalogatni a kicsi lányt. Ittam málnalevél teát, meg szedtem homeós bogyókat is a szülés meggyorsítása érdekében... na meg is lett a hatása!
Április 9-én, csütörtökön Mátét Nana elvitte bölcsibe, mi meg nekivágtunk a nagyvilágnak Petivel. Egy Trifós próbaépítésre mentünk először. A gyártelepen sétálgattam néhány kollégával, és élveztem a gyönyörű napsütést. Igazán jól éreztem magam! Aztán meglátogattuk egy egyetemi csoporttársunkat is a Mode Art-nál, összekötve egy üzleti megbeszéléssel. A mosdóban még gyorsan csináltam egy pocakos fotót (akkor még nem tudtam, hogy az utolsót).

Délután 2 körül értünk haza. Megebédeltünk, majd fáradtan ledőltem a matracra kipihenni a délelőtt fáradalmait, és egy kicsit fórumozni. Egyszercsak egy erős rúgást éreztem a hasam aljában. Felültem, mire elkezdett folyni vmi (úgy látszik nálam mindig így indul). Most azonban sokkal nagyobb mennyiség távozott, mint annak idején Máténál. Ez volt negyed 4-kor. Hívtam a szülésznőmet (Zsuzsit), majd lassan elindultunk. Nem siettünk igazán, mert Máténál sem történt semmi 24 órán keresztül, így azt hittem bőven van még időnk. Amikor azonban 10-20 perc múlva már fájások is voltak, elindultunk.
Aquincumnál már 5 percesek voltak, amitől kicsit azért kezdtem bepánikolni. A kocsiban most fontos szerepet kapott a "majrérúd": majd leszakítottam, úgy kapaszkodtam belé. Szerencsére a kocsi alváza is jól bírta a taposást! Mire beértünk a Bartók Béla útra, a rendelőbe, már 3-4 percenként jöttek a fájások. Fel a lifttel a negyedikre... kicsit furcsán néztek rám a lépcsőházban... berongyoltunk a rendelőbe, rátettek az nst-re, majd pihi. Eközben én már majd lefordultam kínomban a székről. Na itt már komolyan pánikba estem! Kértem, hogy mégis inkább legyen császár ez is! Tomi megvizsgált... kiderült, hogy már 3 ujjnyira nyitva vagyok, és érezni lehet a baba fejét! Szó sem lehet itt már császárról, irány a kórház! (Természetesen pont most volt a kereszteződésben egy kisebb baleset - sosem szokott itt lenni -, amit mi még simán kikerültünk, de Zsuzsi már belefutott, és Tominak egész más irányba kellett kerülnie.) Kb. fél 6-ra értünk a Szent Imrébe. A kocsival pont előtte sikerült parkolóhelyet találnunk. Amíg mentünk a szülőszoba felé, úgy éreztem magam, mint egy csiga, ami húzza maga után a csíkját! A szoknyám csurom víz volt... el tudom képzelni hogy néztem ki! A bejárat előtti oszlopban meg kellett fogódzkodnom az egyik fájásnál... Peti azt hitte, nem is megyünk tovább... valahogy felértünk az emeletre. A vajúdóban épp csak annyi időt töltöttem, amíg leküzdöttem magamról a ruhát, és átvettem a szülős pólómat (a zokni maradt, arra már nem volt időm, meg energiám). Azonnal a szülőszobára mentünk, és gyakorlatilag rögtön fel is fektettek a szülőágyra. Az ügyeletes szülésznő, meg a doki nagyon kedvesek voltak. Próbáltak megnyugtatni... úgy kapkodtam a levegőt, mintha attól félnék elfogy... el is kezdett a fejem, meg a kezem is zsibbadni. A doki megvizsgált: már 4 ujjnyira kitágultam. Hamarosan befutott Zsuzsi is... ekkor kezdtem megnyugodni, ahogy odaállt a fejemhez, és halkan mondogatta, hogy mit is csináljak... vegyem lassan a levegőt, koncentráljak stb.
Lassan befutott Tomi is (már attól féltem, lemarad a nagy eseményről), és szinte azonnal jöttek a tolófájások. Na persze nem ment magától a dolog most sem, úgyhogy a vákum mellett döntöttek (a császáros hegemet kímélendő). Egy segéderő a hasamat nyomta, míg én hevesen próbáltam lelökni magamról a kezét. Minden fájásnál erősen kellett nyomnom, anélkül, hogy kiabálnék... nehogy kárba vesszen az erő. Kb. 10. fájásra volt kint a kicsi lány! Megtisztogatták, és felsírt! A súlya körül fogadások zajlottak. Az nyert, aki 4 kg körülire saccolta: 3950g lett, és 60 cm! Rögtön a mellemre tették, és ez a kis pöttömke azonnal szopni kezdett! Ekkor már tudtam, hogy nagy cicibajnok lesz belőle... akárcsak a bátyja!
Amikor újabb tolófájást éreztem, kicsit meglepődtem, és megijedtem, de kiderült, hogy nem még egy baba, hanem csak a méhlepény akar megszületni. Láttatok már méhlepényt? Olyan, mint egy életfa!!!
Na és most jött a foltozgatás, ugyanis szanaszét repedtem, meg volt egy elég tekintélyes gátmetszésem is. Az összevarrásom tovább tartott, mint maga a szülés. Kb. 1 órát feküdtem még kiterítve. Szerencsére Tomi annyi érzéstelenítőt adott be, hogy szinte semmit sem éreztem. Az egész művelethez Peti tartotta a lámpát! Megint igazi hős volt! Nagyon jó volt, hogy végig bent volt velem!
Meg kell hagyni, Kingababa igazán jól időzítette a kiköltözést! És hát szó szerint berobbant az életünkbe!

Persze vele sem úsztuk meg a kezdeti ijedelmet: szombat reggelre besárgult. Mobil kékfénykocsira tették, kényszerzubbonyba. Vasárnapra tovább romlott a helyzet, így be kellett tenni az erősebb fényágyra. 3 napig volt bent. Fél órákra vehettem ki, csak az etetések idejére. Semmi összebújás. És a sárgasága csak romlott. Szerda reggel kitalálta az ügyeletes csecsemős doktornő, hogy valószínűleg az anyatej a ludas: minél többet szopik, annál sárgább a baba. Ritka, de előfordul. Szóval egy-két nap tápszer. Hát így lett. Én a szerdát végigbőgtem, úgyhogy Kinga úgy döntött nem gyötri tovább anyai szívemet, inkább gyorsan meggyógyul. Csütörtökre rohamosan javult a sárgaság! Hazajöhettünk! Még egy nap tápszer, és mehet megint a szoptatás!

Amikor hazafelé jöttünk, én kiszálltam a bölcsinél, hogy hazavigyem Mátét. Még aludt, amikor bementem. Ébresztgettük, de először azt hitte álmodik, a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Amikor magához tért, és elhitte, hogy tényleg én vagyok ott, egy szempillantás alatt a nyakamban termett, és csak szorított, szorított, szorított. Aztán megfogta a kezem, és húzott, hogy haza!
Életem egyik legszebb pillanata volt ez! Nagyon jó anyának lenni!

Csak egy gondolat(sor)

Azt hiszem jóval korábban kellett volna elkezdenem ezt a blogot!
Le kellett volna írnom a Mátéval eltöltött több, mint 2 év pillanatait... így már nehéz visszaemlékezni. Le kellett volna írnom, Máté első mosolyát, amikor először átfordult egyik oldaláról a másikra, amikor felült, majd elkezdett járni. Le kellett volna írnom, hogy milyen volt az első szülinap, az első igazi karácsony. Le kellett volna írnom, hogy milyen volt a nagy utazás Amerikába, egy egyéves törpével, meg hogy ő valójában ott tanult meg járni! Le kellett volna írnom, hogy milyen volt az első nyaralás, ahol megfogant a hugica is. Le kellett volna írnom, hogy Máté mennyire szereti a bölcsit, hogy kikkel játszik, mit eszik (és mit nem), hogyan működik, hogyan teltek a napjaink, sokszor kettesben. Le kellett volna írnom a gondolataimat, amik Kingával való terhességem során felmerültek bennem. Le kellet volna írnom, hogy hogyan hallgatta Kinga szívhangját! Annyi minden vész feledésbe! Pedig annyi mindent kéne megörökíteni!
Kingával mindezt megpróbálom pótolni. Amikor Máté bölcsiben van (kedden és csütörtökön), igyekszem leírni a pillanatainkat! Aztán mindezt azt hiszem kinyomtatom... évek múlva.

Mátéval otthon

Az első néhány hét nagyon "idillien" telt: egyik kezemben a mobil, ölemben a notebook, másik kezemben Máté, és épp szopizik... ugyanis már csak két hetem volt az ösztöndíjas dolgozat leadásáig! Szóval meló ezerrel, szoptatás, pelenkázás, éjszakai ébrenlét, stressz, boldogság...

Meglett az eredménye: 3. hét végére egyik este iszonyú fejfájás, szikralátás, mellébeszélés... migrénes görcs.

Ezen is túl vagyunk. Máté azóta már majdnem 2 és fél éves. Tündéri kiskrapek! Imádom, sokat bújunk össze, és nagyokat lehet vele nevetni!

Máté születik

Máté 2006. december 15-én jött világra. Jó rég volt már, de a születése teljesen elevenen él bennem. Szerdán kezdődött... karácsonyi bevásárlást tartottunk aznap nagyival, aztán hazajöttem... mondanom se kell, hogy végig vezettem, nem kevesek csodálkozására!
Peti este próbára ment, anyu meg még dolgozott, amikor 9 körül elkezdett vmi folydogálni belőlem... csak szépen lassan, de határozottan szivárgott. Felhívtam a dokimat (Dr. Fülöp Tamás), meg a szülésznőmet is (Majnár Zsuzsa): figyeljem, milyen a folyás, eláll-e vagy folyamatos! Ha jön folyamatosan, irány a kórház! Amikor hazajött Peti (fél 11 körül), elindultunk... persze a cuccom nem volt előre összepakolva (jellemző). Beértünk a Szent Imrébe, Tomi megvizsgált: még semmi, Peti mehet haza. A vajúdóban feküdt egy kismama (Szabó Zsuzsa), aki már reggel óta bent volt... 2 héttel hordta túl Ildikót, és várta, hogy kibújjon végre! 24 órán keresztül szinte semmi sem történt. Zsuzsával beszélgettünk sokat, az ösztöndíjas dolgozatom bevezetőjét írogattam, pihengettem. Csütörtökön estefelé elkezdődtek a jóslófájások... fájt, de még nem tudtam, milyen ha igazán fáj!
Aztán 9-10 óra körül kezdtek bedurvulni, de még mindig nem rendszeresen jöttek, és csak szűk ujjnyira voltam nyitva. Azért hívtam Petit, hogy lassan készülődhet. Tomi már indult volna haza, amikor 11 körül igazi 2 perces fájások jöttek! Na ez már durván fájt! Peti is beért... irány a szülőszoba! Vajúdtam mindenhogy: labdán; zuhany alatt; zuhany alatt, labdán; térdelve; régimódi szülőszéken; Peti nyakába csimpaszkodva; szülőágyon mindenhogyan fekve; állva, szülőágyra dőlve... szóval tényleg mindenhogy. Közben meg minden egyes fájásnál kiabáltam! Kb. fél 5-re már 4 ujjnyira kitágultam, és jöttek a tolófájások. Máté viszont nem jött... még vagy másfél óráig!
Akkor aztán orvosi konzílium: inkább legyen császár, mert már mindketten iszonyú fáradtak voltunk. Egyetlen reakcióm volt: oké, de azonnal!!! Szűnjön meg ez az iszonyú fájdalom! Ez volt 6 után. Pénteken reggel 6.40-kor Tomi kiszedte belőlem a kicsi fiunkat, Mátét. Peti meglátta, és felkiáltott: De gyönyörű! Mire Tomi odaszólt nekem: Kicsit elfogult az apuka, nem?... hiszen egy lila, gyűrött, csupa magzatmázas, üvöltő gyerekecske lógott a karjaiban! 3130g volt, és 55 cm. A köldökzsinór iszonyú vastag volt, és mivel mint az apja, felszegte a fejét, nem tudott kibújni... ezért lett császár! Szélessávon kapta az ellátmányt a pocakomban!

Sajnos nem lehetett a hasamra fektetni, úgyhogy csak az egyik ujjammal tudtam kicsit megsimogatni.
Aztán amikor a csecsemős doktornéni megvizsgálta, elkezdett szörcsögni... alig kapott levegőt!!!
Engem áttoltak a szobámba. Aludtam egy kicsit, majd jött a csecsemős doktornéni, hogy Mátét át kell szállítani a Schöpf-Mérey Kórházba, a csecsemő intenzívre! Betolták a kis manómat egy mobil inkubátorban a szobámba, hogy még láthassam! Becsövezve, kiterítve... Szörnyű volt, de még elég kómás voltam ahoz, hogy igazán felfogjam. Még nem kelhettem fel a spinális érzéstelenítő miatt, úgyhogy egész nap csak agyban voltam aktív... rettegtem a még meg sem kapott babám elvesztésétől. Szombaton mehettem utána.
Legnagyobb meglepetésemre Zsuzsa is a Schöpf-Méreiben kötött ki a kicsi Ildikóval, mert ő meg beszürkült. Szóval ott is egy szobában voltunk, ami nagyon sokat segített. Amikor először megláttam Mátét az inkubátorban, elbőgtem magam. 100%-os oxigént kapott, mert nem tudott önállóan lélegezni. Mint kiderült, tüdőgyulladása volt, meg légmelle (légbuborékok szorultak be a mellhártya és a tüdő közé). Vmi kórokozó volt a ludas. Talán ezért indult meg a szülés 3 héttel korábban. Lényeg a lényeg: lelkileg nagyon megterhelő 5 napot töltöttünk a kórházban, de megtalálták a kórokozót, antibiotikummal kiírtották, Máté kapta a lefejt anyatejet, és ügyesen elkezdett szopni is.
Iszonyú jó volt, hogy végig velem volt a vajúdásnál Zsuzsi (a szülésznőm)... rengeteget segített! Tomi meg a legcsodálatosabb szülész orvos, akit ismerek! Amikor már azt hittem, végem van, az ő higgadtságuk és profizmusuk "mentett meg". Peti meg igazi hős volt... és igazi támasz!
Következő szerdán jöhettünk haza, még épp időben a boldog karácsonyozáshoz! Ami, meg kell hagyni, tényleg boldog volt!!!!

a kezdetek

Ez a blog azért jött létre, hogy a családunk és a barátaink könnyebben jussanak fotókhoz, és beszámolókhoz Mátéról és Kingáról. No meg persze néha jó leírni a gondolataimat. Ha vannak :)