Kinga jön

Kingával egészen más volt a pocakos lét, mint annak idején Mátéval.

Az első terhesség csupa várakozás, izgalom... nagyon szerettem azt az állapotot! Nem azt mondom, hogy ez a mostani nem volt jó, de időnként terhes voltam igazán. És folyamatos lelkiismeretfurdalás gyötört, hogy Máténak már a pocakomban énekelgettem, dédelgettem, míg Kingával szinte nem is foglalkoztam... hiszen Mátéval foglalkoztam. 8-9 hónapig azon gyötrődtem, hogy tudom-e majd Kingát is legalább annyira szeretni, mint a bátyját!? Jelentem, igen!
No, de ne szaladjunk ennyire előre!

Kingával is minden rendben ment a terhesség alatt. Az utolsó hónapban kaptunk egy szívhanghallgató készüléket, amivel időnként behallgatóztunk Mátéval a pocaklakóhoz.

Aztán meg csak vártunk, vártunk, vártunk. Nekem már kezdett minden nagyon nyűgös, és nehézkes lenni. Utáltam, hogy nem tudok rendesen játszani az én imádott kicsi fiammal, hogy mindent másnak kell csinálnia helyettem, mert mindenem fáj, és hamar elfáradok. A Kovács László utca végéig tudtam csak elsétálni, és a végére már csak vonszoltam magam. Na ez azért leginkább a 8. hónapra volt jellemző, amikor is Kinga ráült egy idegre odabent, amitől alig tudtam járni. A 9. hónap ennél sokkal jobb volt... a kisasszony volt olyan kegyes, és odébb mászott. A vége felé már egész jól voltam:)!
A szüléstől viszont nagyon féltem. Mátéval nem minden úgy sikerült, ahogy azt megálmodtam, és hát valljuk be, egy császármetszés után megvan a rizikója a hüvelyi szülésnek. A félelmemet tovább növelte, hogy tudtam, semmiféle fájdalomcsillapítót nem kaphatok, hiszen előfordulhat, hogy nem érzem meg, amint elpattan vhol a régi heg, aminek nagyon csúnya vége is lehetett volna. Tehát mindenféle parával felszerelkezve indultam neki az újabb kalandnak.
Azonban, mint tudjuk, baba bent még nem maradt, így hát sokféle módon próbáltuk meg kicsalogatni a kicsi lányt. Ittam málnalevél teát, meg szedtem homeós bogyókat is a szülés meggyorsítása érdekében... na meg is lett a hatása!
Április 9-én, csütörtökön Mátét Nana elvitte bölcsibe, mi meg nekivágtunk a nagyvilágnak Petivel. Egy Trifós próbaépítésre mentünk először. A gyártelepen sétálgattam néhány kollégával, és élveztem a gyönyörű napsütést. Igazán jól éreztem magam! Aztán meglátogattuk egy egyetemi csoporttársunkat is a Mode Art-nál, összekötve egy üzleti megbeszéléssel. A mosdóban még gyorsan csináltam egy pocakos fotót (akkor még nem tudtam, hogy az utolsót).

Délután 2 körül értünk haza. Megebédeltünk, majd fáradtan ledőltem a matracra kipihenni a délelőtt fáradalmait, és egy kicsit fórumozni. Egyszercsak egy erős rúgást éreztem a hasam aljában. Felültem, mire elkezdett folyni vmi (úgy látszik nálam mindig így indul). Most azonban sokkal nagyobb mennyiség távozott, mint annak idején Máténál. Ez volt negyed 4-kor. Hívtam a szülésznőmet (Zsuzsit), majd lassan elindultunk. Nem siettünk igazán, mert Máténál sem történt semmi 24 órán keresztül, így azt hittem bőven van még időnk. Amikor azonban 10-20 perc múlva már fájások is voltak, elindultunk.
Aquincumnál már 5 percesek voltak, amitől kicsit azért kezdtem bepánikolni. A kocsiban most fontos szerepet kapott a "majrérúd": majd leszakítottam, úgy kapaszkodtam belé. Szerencsére a kocsi alváza is jól bírta a taposást! Mire beértünk a Bartók Béla útra, a rendelőbe, már 3-4 percenként jöttek a fájások. Fel a lifttel a negyedikre... kicsit furcsán néztek rám a lépcsőházban... berongyoltunk a rendelőbe, rátettek az nst-re, majd pihi. Eközben én már majd lefordultam kínomban a székről. Na itt már komolyan pánikba estem! Kértem, hogy mégis inkább legyen császár ez is! Tomi megvizsgált... kiderült, hogy már 3 ujjnyira nyitva vagyok, és érezni lehet a baba fejét! Szó sem lehet itt már császárról, irány a kórház! (Természetesen pont most volt a kereszteződésben egy kisebb baleset - sosem szokott itt lenni -, amit mi még simán kikerültünk, de Zsuzsi már belefutott, és Tominak egész más irányba kellett kerülnie.) Kb. fél 6-ra értünk a Szent Imrébe. A kocsival pont előtte sikerült parkolóhelyet találnunk. Amíg mentünk a szülőszoba felé, úgy éreztem magam, mint egy csiga, ami húzza maga után a csíkját! A szoknyám csurom víz volt... el tudom képzelni hogy néztem ki! A bejárat előtti oszlopban meg kellett fogódzkodnom az egyik fájásnál... Peti azt hitte, nem is megyünk tovább... valahogy felértünk az emeletre. A vajúdóban épp csak annyi időt töltöttem, amíg leküzdöttem magamról a ruhát, és átvettem a szülős pólómat (a zokni maradt, arra már nem volt időm, meg energiám). Azonnal a szülőszobára mentünk, és gyakorlatilag rögtön fel is fektettek a szülőágyra. Az ügyeletes szülésznő, meg a doki nagyon kedvesek voltak. Próbáltak megnyugtatni... úgy kapkodtam a levegőt, mintha attól félnék elfogy... el is kezdett a fejem, meg a kezem is zsibbadni. A doki megvizsgált: már 4 ujjnyira kitágultam. Hamarosan befutott Zsuzsi is... ekkor kezdtem megnyugodni, ahogy odaállt a fejemhez, és halkan mondogatta, hogy mit is csináljak... vegyem lassan a levegőt, koncentráljak stb.
Lassan befutott Tomi is (már attól féltem, lemarad a nagy eseményről), és szinte azonnal jöttek a tolófájások. Na persze nem ment magától a dolog most sem, úgyhogy a vákum mellett döntöttek (a császáros hegemet kímélendő). Egy segéderő a hasamat nyomta, míg én hevesen próbáltam lelökni magamról a kezét. Minden fájásnál erősen kellett nyomnom, anélkül, hogy kiabálnék... nehogy kárba vesszen az erő. Kb. 10. fájásra volt kint a kicsi lány! Megtisztogatták, és felsírt! A súlya körül fogadások zajlottak. Az nyert, aki 4 kg körülire saccolta: 3950g lett, és 60 cm! Rögtön a mellemre tették, és ez a kis pöttömke azonnal szopni kezdett! Ekkor már tudtam, hogy nagy cicibajnok lesz belőle... akárcsak a bátyja!
Amikor újabb tolófájást éreztem, kicsit meglepődtem, és megijedtem, de kiderült, hogy nem még egy baba, hanem csak a méhlepény akar megszületni. Láttatok már méhlepényt? Olyan, mint egy életfa!!!
Na és most jött a foltozgatás, ugyanis szanaszét repedtem, meg volt egy elég tekintélyes gátmetszésem is. Az összevarrásom tovább tartott, mint maga a szülés. Kb. 1 órát feküdtem még kiterítve. Szerencsére Tomi annyi érzéstelenítőt adott be, hogy szinte semmit sem éreztem. Az egész művelethez Peti tartotta a lámpát! Megint igazi hős volt! Nagyon jó volt, hogy végig bent volt velem!
Meg kell hagyni, Kingababa igazán jól időzítette a kiköltözést! És hát szó szerint berobbant az életünkbe!

Persze vele sem úsztuk meg a kezdeti ijedelmet: szombat reggelre besárgult. Mobil kékfénykocsira tették, kényszerzubbonyba. Vasárnapra tovább romlott a helyzet, így be kellett tenni az erősebb fényágyra. 3 napig volt bent. Fél órákra vehettem ki, csak az etetések idejére. Semmi összebújás. És a sárgasága csak romlott. Szerda reggel kitalálta az ügyeletes csecsemős doktornő, hogy valószínűleg az anyatej a ludas: minél többet szopik, annál sárgább a baba. Ritka, de előfordul. Szóval egy-két nap tápszer. Hát így lett. Én a szerdát végigbőgtem, úgyhogy Kinga úgy döntött nem gyötri tovább anyai szívemet, inkább gyorsan meggyógyul. Csütörtökre rohamosan javult a sárgaság! Hazajöhettünk! Még egy nap tápszer, és mehet megint a szoptatás!

Amikor hazafelé jöttünk, én kiszálltam a bölcsinél, hogy hazavigyem Mátét. Még aludt, amikor bementem. Ébresztgettük, de először azt hitte álmodik, a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Amikor magához tért, és elhitte, hogy tényleg én vagyok ott, egy szempillantás alatt a nyakamban termett, és csak szorított, szorított, szorított. Aztán megfogta a kezem, és húzott, hogy haza!
Életem egyik legszebb pillanata volt ez! Nagyon jó anyának lenni!