Peti este próbára ment, anyu meg még dolgozott, amikor 9 körül elkezdett vmi folydogálni belőlem... csak szépen lassan, de határozottan szivárgott. Felhívtam a dokimat (Dr. Fülöp Tamás), meg a szülésznőmet is (Majnár Zsuzsa): figyeljem, milyen a folyás, eláll-e vagy folyamatos! Ha jön folyamatosan, irány a kórház! Amikor hazajött Peti (fél 11 körül), elindultunk... persze a cuccom nem volt előre összepakolva (jellemző). Beértünk a Szent Imrébe, Tomi megvizsgált: még semmi, Peti mehet haza. A vajúdóban feküdt egy kismama (Szabó Zsuzsa), aki már reggel óta bent volt... 2 héttel hordta túl Ildikót, és várta, hogy kibújjon végre! 24 órán keresztül szinte semmi sem történt. Zsuzsával beszélgettünk sokat, az ösztöndíjas dolgozatom bevezetőjét írogattam, pihengettem. Csütörtökön estefelé elkezdődtek a jóslófájások... fájt, de még nem tudtam, milyen ha igazán fáj!
Aztán 9-10 óra körül kezdtek bedurvulni, de még mindig nem rendszeresen jöttek, és csak szűk ujjnyira voltam nyitva. Azért hívtam Petit, hogy lassan készülődhet. Tomi már indult volna haza, amikor 11 körül igazi 2 perces fájások jöttek! Na ez már durván fájt! Peti is beért... irány a szülőszoba! Vajúdtam mindenhogy: labdán; zuhany alatt; zuhany alatt, labdán; térdelve; régimódi szülőszéken; Peti nyakába csimpaszkodva; szülőágyon mindenhogyan fekve; állva, szülőágyra dőlve... szóval tényleg mindenhogy. Közben meg minden egyes fájásnál kiabáltam! Kb. fél 5-re már 4 ujjnyira kitágultam, és jöttek a tolófájások. Máté viszont nem jött... még vagy másfél óráig!
Akkor aztán orvosi konzílium: inkább legyen császár, mert már mindketten iszonyú fáradtak voltunk. Egyetlen reakcióm volt: oké, de azonnal!!! Szűnjön meg ez az iszonyú fájdalom! Ez volt 6 után. Pénteken reggel 6.40-kor Tomi kiszedte belőlem a kicsi fiunkat, Mátét. Peti meglátta, és felkiáltott: De gyönyörű! Mire Tomi odaszólt nekem: Kicsit elfogult az apuka, nem?... hiszen egy lila, gyűrött, csupa magzatmázas, üvöltő gyerekecske lógott a karjaiban! 3130g volt, és 55 cm. A köldökzsinór iszonyú vastag volt, és mivel mint az apja, felszegte a fejét, nem tudott kibújni... ezért lett császár! Szélessávon kapta az ellátmányt a pocakomban!
Sajnos nem lehetett a hasamra fektetni, úgyhogy csak az egyik ujjammal tudtam kicsit megsimogatni.
Aztán amikor a csecsemős doktornéni megvizsgálta, elkezdett szörcsögni... alig kapott levegőt!!!
Engem áttoltak a szobámba. Aludtam egy kicsit, majd jött a csecsemős doktornéni, hogy Mátét át kell szállítani a Schöpf-Mérey Kórházba, a csecsemő intenzívre! Betolták a kis manómat egy mobil inkubátorban a szobámba, hogy még láthassam! Becsövezve, kiterítve... Szörnyű volt, de még elég kómás voltam ahoz, hogy igazán felfogjam. Még nem kelhettem fel a spinális érzéstelenítő miatt, úgyhogy egész nap csak agyban voltam aktív... rettegtem a még meg sem kapott babám elvesztésétől. Szombaton mehettem utána.
Legnagyobb meglepetésemre Zsuzsa is a Schöpf-Méreiben kötött ki a kicsi Ildikóval, mert ő meg beszürkült. Szóval ott is egy szobában voltunk, ami nagyon sokat segített. Amikor először megláttam Mátét az inkubátorban, elbőgtem magam. 100%-os oxigént kapott, mert nem tudott önállóan lélegezni. Mint kiderült, tüdőgyulladása volt, meg légmelle (légbuborékok szorultak be a mellhártya és a tüdő közé). Vmi kórokozó volt a ludas. Talán ezért indult meg a szülés 3 héttel korábban. Lényeg a lényeg: lelkileg nagyon megterhelő 5 napot töltöttünk a kórházban, de megtalálták a kórokozót, antibiotikummal kiírtották, Máté kapta a lefejt anyatejet, és ügyesen elkezdett szopni is.
Iszonyú jó volt, hogy végig velem volt a vajúdásnál Zsuzsi (a szülésznőm)... rengeteget segített! Tomi meg a legcsodálatosabb szülész orvos, akit ismerek! Amikor már azt hittem, végem van, az ő higgadtságuk és profizmusuk "mentett meg". Peti meg igazi hős volt... és igazi támasz!
Következő szerdán jöhettünk haza, még épp időben a boldog karácsonyozáshoz! Ami, meg kell hagyni, tényleg boldog volt!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése